Vörös János (szobrászművész)
VÖRÖS János (Csabrendek, 1897. január 29. – Nagykanizsa, 1963. február 23.) szobrászművész.
Élete
Vörös János (1897-1963) Csabrendeken született hatgyermekes paraszti családban. A polgári reál iskolát Sümegen végezte. Géplakatosnak tanult, majd a MÁV Gépgyárban kezdett dolgozni. Lemezhulladékokból készítette első dombormű portréit. Látva tehetségét,vezetői kiemelték és műszaki rajzolónak tették. Munkatársai biztatására jelentkezett a Képzőművészeti Főiskola szobrász tagozatának előkészítőjére, ahol Bory Jenő tanítványa. Később Sidló Ferencnél tanult, akinek egy ideig tanársegédje. 1928-ban mutatkozott be először a Műcsarnokban és a sajtó nagy elismeréssel írt alkotásairól. 1934-ben nagy feltűnést keltett a soproni katonai főreáliskola által, Attila hun király szobrának elkészítésére kiírt pályázatának elnyerésével. Mindenkit meglepett a betonból készült alkotás,amelyet a hűség városa nagy szeretettel fogadott. A soproni évek után a háborús állapotok nehéz anyagi helyzetbe hozták. A Zala megyei Lentiben talált munkát magának. 1943. év végén Zalaegerszegen megalakult a Deák Ferenc Irodalmi és Művészeti Kör, ahol a képzőművészeti szakosztály elnökének választották.
A II. világháború után Nagykanizsán telepedett le és itt élt haláláig, 1963. február 23-ig.
Készített: síremlékeket, portrékat, háborús emlékműveket, domborműveket, köztéri szobrokat. Sajnos néhány csak halála után került a nyilvánosság elé. Legjelentősebb alkotásának a soproni Attila szobrot tartják,amely magán viseli a kor két meghatározó művészeti áramlatának, a kubizmus és az expresszionizmus vonásait.
Szerény, szókimondó, a művészekre jellemző egyenes beszéd és a hazaszeretet jellemezte az egyéniségét. Talán mondani sem kell,hogy ez nem volt mindig jó ajánlólevél. A nagybetűs EMBERT látta meg és helyezte munkái előterébe. A hétköznapokban egyszerű, barátkozó és igen segítőkész ember volt. Méltatlanul került a feledés homályába. Alakja megidézésével most ezen szeretnénk változtatni. A második világégés után háborús emlékművekhez készített domborműveket Nagykanizsán, Zalaegerszegen, Bázakerettyén. Aztán szerződéses szobrászművésze lett a Lovászi Kőolajtermelő Vállalatnak. Ezekben a termékeny időszakokban az 1953-ban elkészült és hivatalosan 1954, január 1-től működő Olajbányász Kultúrházban tevékenykedett. Alkotásában 25 személy látható, ami a nagyterem erkélyét díszíti. A dombormű alakjai helyben élő vagy az olajiparban dolgozó személyek voltak. Műterme a munkásszálló alsó szintjén, egy nagyobb méretű szobában volt. Itt kapott helyet később a húsbolt, ami a mostani Önkormányzati Turistaszálló földszintjének keleti oldalán volt található. A megmintázandó modelleket beosztás szerint fogadta a művész. Volt köztük sportoló, nép- és balett-táncos, színjátszó, gyermek, tervező és gépszerelő. 1956-ban készült el a teljes alkotás, amely a jövőbe néző erőt és értelmet sugárzó embert helyezi a középpontba.
A 2017-ben elhunyt Alsó József 2006-ban beszélt Vörös Jánossal kialakult barátságukról. A művész lovászi évei alatt sokszor meglátogatta az Alsó családot otthonában. Józsi bácsi maga is amatőr szinten festegetett, így volt miről beszélgetni. Vörös János egy plakettel ajándékozta meg 1956-ban. Csapó Anna, Lovásziban dolgozó technikus (1954-56) szeretettel gondol ma is vissza a mindig jó kedélyű művészre. Őt a nagykanizsai műtermében mintázta meg.