Nyomtatás

Leventék a háborúban

A II. Világháború szomorú végkifejlete volt környékünkön, amikor a leventéket besorozták és elvitték védelmi vonalakat építeni. A németek elképzelése szerint a Dráva vonalánál kellett volna megállítani az előrenyomuló orosz csapatokat, ide vitték árkot ásni a fiatalokat. Ezeknek a fegyvertelen gyerekeknek nagy része orosz fogságba és a gulag büntetőtáboraiba került, ahol mint az SS egyik alakulatának önkéntes tagjait többnyire halálra ítélték őket, amit később életfogytiglani kényszermunkára változtattak! Legtöbbjük az utolsók között került haza 9 év rabság után, tőlük hallottam a következő történeteket.

Bevonulásuk után a Dráva vidékén pajtákban, istálókban szállásolták el őket, szalmán feküdtek, minden elleptek az egerek, patkányok. Méltatlankodtak is sokat a lehetetlen körülmények miatt, de a német parancsnok semmit sem tudott magyarul. Végül az egyikük elhatározta magát:


- Hagyjátok, majd én govorítok neki! - mondta a társainak, majd a parancsnok elé állva előadta a problémát:
- Egér eszi muníciót ham-ham! - hangzott a panasz, miközben a többiek a hasukat fogták a nevetéstől.

 

A gulagban az éhhalál küszöbéhez elegendő fejadaggal látták el őket, miközben keményen dolgoztak a bányákban, fakitermeléseken. Érthető, hogy a legtöbb elbeszélésük arról szólt, hogy mikor mivel tudták kiegészíteni étkezésüket. De mégis Pista bátyánk mondása maradt meg a legtöbb hallgató emlékében, ugyanis ő rendszeresen kijelentette:

 

- Gyerekek ott olyan sorunk volt, hogy a másnapos kirántotthúst meg sem ettük, rá sem tudtunk nézni! - (persze húst is csak akkor láttak, ha fogtak egy macskát, vagy kutyát...)

 

A láger egyhangúsága mellett jól jött bármilyen változás, így ha megjelent egy-egy orosz, hogy bárhova hadifoglyot vigyen, mindenki jelentkezett, csak azért, hogy kiléphessenek a szögesdrótok közül. Történt egyszer, hogy egy ilyen alkalommal a katolikus papot kerestek és a jelentkezők közül hármat kiválasztva a közeli faluba vittek. Persze pap még véletlenül sem volt köztük! Csak ott tudták meg, hogy még az első háborúban fogságba esett, és itt megnősült honfitársuk temetésére hívták őket! A nyitott sír mellett csendben, tanácstalanul ácsorogtak, míg a helyiek várták, hogy megkezdődjön az elhunyt hite szerinti szertartás. Egyikük végül, hogy a kínos csendet megtörje, halkan rákezdett az ismert népdalra:


- Sudár magas, sudár magas... - énekelte, majd sorban csatlakoztak a többiek is egyre hangosabban. 
- Minél hangosabban énekeltünk, az oroszok annál hangosabban sírtak! - mesélték, majd a temetés után mindenki a vállukat veregette, hogy ilyen gyönyörű temetést még soha nem láttak! Természetesen a napjukat a halotti tor vendégsége aranyozta be, ahol végre igazán jól lakhattak!

 

Mára sajnos egyre kevesebben élnek már közülük! Megható szép szokásuk, hogy a halott bajtársaik temetésén mindig megjelentek és a koporsó mellett díszőrséget álltak. Néhány éve még két sor állt fel így, mára csak 2-3 ember. Ezzel a kis anekdotacsokorral is emlékezzünk tragikus, szomorú sorsukra!


A neten sok-sok történet jelent meg, akit érdekel itt is talál egy csokorra valót...

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned