Mi a kisdiákok, már reggel 6 óra tájban, indulásra készen lestük az utat, vajon jön-e majd autó? Ha nem, akkor indulás kerékpárral, vagy másként.

Délután, iskolai tanítás után, a Lenti főtéren figyeltük a teherautókat, vajon haza tudunk-e velük utazni. A vasútállomás felé gyalogoltunk, hogy megnézzük, rakodik-e ott valamelyik autó?

Gyakran édesapám is szállított bennünket. Emlékezetes volt ez az egyik esemény. A Lenti vasútállomáson felraktak a Ford teherautóra egy hatalmas tartályt. Olyan hosszú volt, hogy az egytengelyes pótkocsi / bakkocsi/ vonórúdja rövidnek bizonyult, emiatt nem volt összekapcsolható a teherautóval, így a vonórudat maga a tartály képviselte. Fontos volt a vonórúd megfelelő rögzítése, hogy nyomvonalba fusson a pótkocsi kereke. A tartály súlypontja magasra került, minden gödörnél, huppanónál kilengett, leborulással fenyegetett. A szélessége miatt a szembejövők csak a teljes letéréssel tudtak mellette elhaladni. A kocsi sebessége nem érte el a gyalogos haladási sebességét. Előzésről szó sem lehetett. Megérkeztünk a célállomás közelébe, ahol már két traktor várta a szállítmányt. Az egyik a kocsi elejére kapaszkodott vastag drótkötelével, míg a nagyobbik a szállítmány hátsó részébe kapcsolta a vontató kötelét. Megkezdődött a mély, sáros, meredek, lejtős, erdei úton a tartály helyére cipelése. Az első lánctalpas traktor feladata az volt, ha elakad a teherautó, kihúzza a sárból. A nagyobbik lánctalpas traktor nem engedte leszaladni, felgyorsulni a gépkocsit. Hát izgalmas volt, még nézni is nem, hogy részt venni a munkálatban. „Fülig” sáros volt mindenki. A hosszan tartó, türelmes, szakszerű együttműködésnek meglett az eredménye, a tartály helyére került.

A jó zalai agyagos kötött talaj nagyon vendégmarasztaló.