Nyomtatás

Frontvonalban

1944-ben a nővérem Marcaliban lakott. A front többször itt is hullámzott, a németek kétszer-háromszor visszafoglalták, a megszálló orosz csapatoktól. Ennek az arcvonalnak feladata volt Bécs városának védelme. Egy hírt hozó által tudomásunkra jutott, hogy a nővérem megsebesült, a marcali kórházban van ápolás alatt. Apám azonnal elindult, hogy a frontvonalból kihozza. Ez közvetlenül Karácsony előtt volt.

Felszerelkezett pár üveg pálinkával, élelemmel, majd szerencsét próbált. Nagykanizsáig nem volt gond elutazni, de tovább már hadszíntér-hadiövezet, ahová bejutni már nem is volt egyszerű. A pálinka megtette a hatását, így apám egy német teherautóval eljutott Marcaliba.

Sikerült megtalálni a kórházban a nővéremet, akit súlyos sebesüléssel ápoltak. A nővérem elmondta, hogy az egyik aknatámadás miatt a szomszéd épület pincéjében húzódtak meg, amelyet többen is biztonságosabbnak véltek. Szerencsétlenségükre az oroszok aknája ide becsapódott. Az épület rommá vált. A benntartózkodók közül 28 fő azonnal meghalt, -a férje, is- míg neki a jobb karját leszakította a robbanás. Ha nem mennek a biztonságosabbnak látszó szomszédos épület pincéjébe, még ma is élhetnének.

Apámnak tudomására jutott az is, hogy a kórházban már nincs elegendő gyógyszer a civil polgári lakosok részére, ezért gondoskodott a nővérem elszállításáról. Addig -addig végre sikerült elintéznie, hogy a kanizsai kórházba hozták. Itt újra megvizsgálták, ellátták. A front ingatagsága miatt apám tovább szállította, Zalaegerszegre.

Még 1945. január elején apám azt tervezte, hogy újra elmegy Marcaliba, mert a nővérem kérte, hozza el a holmiját, ami épségben van még. Apámnak sikerült is a vállalati tehergépkocsit megkapnia, majd az én kérésemet is teljesítve, elvitt magával. Roppant izgalommal vártam a hajnali indulást. Nem is tudtam aludni. Kanizsától már egyre több újdonságot lehetett látni. Tankcsapda, légelhárító ágyú különféle lövegek stb. Marcaliban sok épület megsérült, romokban volt, de amelyikben a nővéremék laktak az épp volt.

Gyorsan felraktuk a holmikat, majd Apám sürgetésére igyekeztük kijutni a városból. Különféle útakadályokat kerülgetve haladtunk, amikor a mellettünk az útszélén lévő ágyúból lőttek. Hatalmas dörrenés! Az autó melyben utaztunk, megrázkódott, ablakai rezegtek.

Nem tartom valószínűnek, hogy mind ez, az én tiszteletemre történt, de komoly hatással volt rám! Apám később elmondta, hogy ő látta a tüzéreket, amint lövésre készülnek, de nem szólt, élvezzem én is a háború zaját. Szerencsére nem volt szükség alsóneműm cseréjére. Késő éjszaka érkeztünk vissza Lovásziba, ahol jó anyám már izgatottan várt bennünket a sikeresnek mondható út után.

 

A háború okozta gyógyszerhiány miatt sajnos a nővérem február végén elhunyt, vérmérgezésben. Eltemetve a Kórházhoz közel fekvő temető hősi díszsírhelyén van.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned