Nagyon jó kapcsolatom volt a katonákkal, tekintettel, hogy apám is katona volt, bejáratos voltam hozzájuk. Különösen a távmérőjük lett a kedvencem, amivel órákig nézegettem a környéket, megismertem a hegyen dolgozókat, olyan közelre hozta őket. Alig vártam, hogy végre-valahára egyszer már lőjenek is. Az amerikai gépek olyan magasan repültek, hogy bennük kárt nem tehettek. A befelé repülőkre nem is lőttek a nagyobb lövegekkel sem.
Bázakerettyét megszórták az amerikai repülők bombáikkal! Az elsők között voltam, akik átmentek Kerettyére. Megnéztem, mi is történt. A robbanások zaja, a füstfelhők látszottak Lovásziban is. Még ma is azon csodálkozom, amit ott láttam! Az üzemben, olajkutakban, tankállomásokon kárt nem okoztak, azonban a szerencsétlen kis falut rombadöntötték.
Egy vályogból épített istállóban, amely szinte sértetlennek látszott, feküdt egy tehén, döglötten. A tehénen nem látszott külső sérülés. Nem láttam sehol sem véresnek, csak nagyon furcsán feküdt a szalmán. Az istálló tetején kiláttam a szabad égre, akkora nyíláson, ahol talán könnyedén ki-be mászkálhattam volna. A tetőn ezen a szakadt nyíláson a tehenet talán csak daruval lehetett volna óvatosan behelyezni. De a tehén nem oda tartozott. Kiderült, hogy ez egy "repülő tehén" volt, pedig szárnyakat nem lehetett látni rajta. A jeles tehén az egyik szomszédból érkezett. Nem a saját lábán terelték ide! A amerikai katonai segítséggel érkezett a bombák hatásaként. Valószínű titkos katonai célpont rejtezett az istállóban, ahonnan a tehenet átsegítették.
A tehén gazdája csodálkozott a legjobban. Az ő istállója teljesen megsemmisült. Neki nagy szerencséje lévén éppen távol volt. Amikor hazaérkezett, istálló helyén csak törmelék maradt. Szóltak neki, hogy amott egy ismeretlen tehén pihen, vajon kié lehet. Megtekintette, látta, hogy az ő tehene fekszik mások istállójában. Már gyanakodott, hogy tán elkötötték. Meggyőzték, hogy a tehén a tetőn keresztül érkezett. De hogyan vigye haza? Ez lett a nagy kérdés!
Egy időben, az építési irodában dolgoztam. A főnökömet Tóth Pálnak hívták. Nagyon szeretett. Az volt a kérése, hogy amikor a rádióban elhangzik a jelszó "Légi veszély Kanizsa-Zala" nekem a motorkerékpárját elő kellett hozni, beindítani, a következő hamarosan elhangzó jelszót "Légi riadó, Kanizsa-Zala” megvárni, mert akkor a szirénák megszólaltak, mindenkinek az óvóhelyre kellett rohanni. Mi pedig a motorral felrobogtunk a hegyre. Innen a kilátás szenzációs volt. Számolgattuk a repülőket, először jöttek a vadászgépek, keringtek. Rövidesen megérkeztek a 4 motoros Liberátorok, irányuk, észak, ill., északkelet. Általában a Balaton volt a gyülekező és tájékozódó pont. Egy óra sem telt el, már jöttek is visszafelé. Ekkor lépett működésbe a légelhárítás, - már nem volt bombájuk!
Óriási zúgással alacsonyan jött egy négymotoros gép, közvetlen a fejünk felett, nem volt 60-100 m-nél magasabban, lekanyarodott a Kerka fölé, egy kicsit emelkedett, aztán hét ember ugrott ki belőle. Ezeket az ejtőernyősöket láttam, amint lovas kocsival hozták be a községházára, majd vitték Lentibe. Állítólag megverték őket egyes németbarátok.
Azonnal kerékpárra pattantam és elindultam a vélt lezuhanási helyre. A Murán túl, esett le a gép, amely még akkor is égett, amikor odaértem. Ekkor kezdték csak még őrizni a roncsokat. Sikerült alaposan megszemlélnem, szuvenírt gyűjtenem, majd teljesen besötétedett, irány haza!
1944-ben 4 db Szovjet kétfedelű repülőgép PO-2-es érkezett kelet felől, az első gépágyús egység, hagyta elrepülni a fejük felett alacsonyan szálló gépeket. Hallottam, hogy csak akkor kezdik meg a tüzelést, ha a két gépágyús egység közé érnek, de akkor egyszerre. Így is történt. A legnagyobb örömömre megkezdődött a sorozatok kilövése, de sajnos találatot nem értek el! A gépek, pedig gyorsan emelkedtek és egyben el is fordultak, úgy hogy kikerültek a hatókörből. Nagyot csalódtam, a kedvenc tüzéreinkbe, hogy csak a levegőt fúrogatták lövegeikkel. (nem hiába hívták őket „légfúrósok „-nak )
