Ha jól emlékszem az alapozást és a torony építését május hónapban csináltuk. A fúrás június közepén kezdődött meg. Csapatunk tovább ment, és megkezdtük a 2-es 3-as és a többi kút alapozását. Később toronyszerelő, majd fúrómunkás lettem. A Lovásziban lefúrt kutaknál valamilyen minőségben szinte mindegyiknél jelen voltam.
Az első „fúrásom” a 15-ös számú kútnál történt. Ekkor többnyire amerikai szakemberek irányították a munkánkat. Nagytudású, szigorú, de emberséges vezetők voltak. Többen elmondták azt, aminek én is tanúja voltam. Ebédkor rendszeresen megnézték ki milyen ennivalót hozott magával. Ugyanis azt tartották, jó munkát csak jól táplált ember végezhet.
Gyűrű József és Pintér Ferenc keze alatt dolgoztam, amíg három hónapra be nem vittek katonának 1941-ben. Azután már nem kellett félnem a bevonulástól, mert a hadi üzemben dolgozók mentességet élveztek, így én is. 1944-ben Péntek Lajosékhoz kerültem, amikor az emlékezetes 94-es kutat kezdtük el fúni.
Valamikor ősz tájékán kezdtük el a munkát és régen elhagytuk már az ezer métert, amikor megtörtént a baj. Ekkor már majdnem mindennaposak voltak a légiriadók. Megszólalt a sziréna, és mi futottunk a koromgyár melletti kiserdőbe. Innen figyeltük, ahogy a főváros irányába elhaladtak a bombázó rajok. Teljesen nem állítottuk le a gépeket, a szerszámot és a szivattyút lassan járattuk. Ilyen alkalommal következett be a szorulás. Megpróbáltunk kiépíteni, menteni, amit lehetett, de láttuk: itt más probléma is van. Felmentem a toronyba kikapcsolni, ahonnan már csak nagy nehézségek árán tudtam visszajönni.
Iszonyatos erővel feltört a gáz, és repítette a magasba az iszapot is. A mentőkosarat éppen előző nap vittük javításra az üzembe. Így nem maradt más lehetőség, mint a torony sarkán lemászni. Mire földet értem, nem lehetett rám ismerni a maszattól. Próbáltuk a kitörésgátlót felrakni, de a hatalmas nyomástól ez lehetetlen volt. A mentési munkát irányítani Nagykanizsáról jöttek ki. Név szerint Dinda János mérnökre emlékszem. A kút környékét gáttal vették körül, aminek a nyomait még ma is meg lehet látni. Hogy honnan kerültek ide, nem tudom, de zsidó és román munkaszolgálatosok is dolgoztak a gát építésén. Istenem, annyi tetves embert életemben nem láttam, mint azok között. Szegények a Kerkára jártak le esténként fürdeni. A kút pedig csak fújt tovább rendületlenül. Iszap mellett kavicsot és széndarabokat dobált a felszínre, míg aztán be nem gyulladt. Hatalmas fáklya fényével világította meg éjszakánként a környéket. Talán a gyerekek élvezték ezt legjobban, mert késő estig lehetett focizni, játszani. Később úgy mesélték, hogy az Olaszországból induló amerikai bombázóknak ez volt a tájékozódási pontjuk.
Ezért is sürgős lett volna minél előbb eloltani. Az asztalosok készítettek fából egy tutajszerű építményt, amit lánctalpas vontatott kötélen a kút torkáig. Erre helyezték el hordóban a robbanóanyagot, amit bent felrobbantottak. Ez elfújta a tüzet, ami aztán hamarosan ismét meggyulladt. Többször is sikerült a tüzet „elrobbantani”, de mindig az lett a végeredmény. Majd több mint egy hónap elteltével kiégett a kút, és újra csend borult a tájra. Egyébként az út túlsó oldaláról ferdefúrással próbálták átfúrni, sikertelenül. A berendezést innen átszállítottuk Újfalu mellé, ahol a Pince-1-es kutat kezdtük el fúrni, ahol előfúrást végeztünk 150-200 m mélységig. A front közeledése miatt leállították a munkát és lecementeztünk. Két részre vették szét a társaságot. Egyik felét Ortaházára, a másikat Nyíregyházára helyezték. Így kerültem a gépgyárba. Németországba akartak vinni, de Bence László mérnök úr segítségével sikerült itthon maradnom. Aztán még a 110-es kúton volt hasonló kitörés, amin 1946-47-ben dolgoztunk, de az szerencsére nem gyulladt be, és másfél hét múlva a gázfújás is megszűnt. Vándor élet…, sok távollét; ez volt a mi munkánk. Furcsa elképzelni, hogy az amit mi megéltünk, ma már történelem.
Lukács József, Lovásziban élő nyugdíjas fúrómester vagyok. Feleségemmel a háztájiban és a hegyen dolgozgatunk még egy keveset, szükség van rá mindenféle szempontból. Ketten kapunk 7600 Ft-ot egy hónapban. Sajnos, amikor én elmentem nyugdíjba, akkor elég alacsonyak voltak a pénzek. Akkor kaptam 2200 Ft-ot. Ezt nem panasz képpen mondom, mert azért, látod, megélünk valahogyan. Hogy mit várok még? Talán a mező 50 éves évfordulóján találkozhatok néhány rég nem látott baráttal, és akkor nosztalgiázhatunk kicsit.